03.24 ROTARYYYYY!!!!! + beszámoló

 Az év első félmaratonja bazi hidegben, nomád körülmények közt zajlott, nem sok jóra számítottam a magam részéről. Túl magas a súlyom, nem kicsit mostanság és az utóbbi hetekben alig edzettem. És bejött! Majd teszek képet, meg élménybeszámolót ide, most csak annyit: annyira kíváncsi vagyok, mire lennék képes, ha a körülmények kedvezőek és a felkészülés is megfelelő.

Kicsit részletesebb beszámoló a versenyről: Vasárnap ébredéskor megkönnyebbültem láttam, hogy a beígért hótorlaszoknak még híre-hamva sincs, legalább a hóval nem kell majd küzdenem. A hőfok és a széljárás nem  kecsegtetett hasonló földi jókkal. Kivételesen nagyjából időben értem a találkozási ponthoz és hamarosan úton is voltunk. Egy teljesen új, nagyon őrült bandával. Egész úton ömlött a hülyeség, nem volt időm izgulni. Röhögtem, de olyan szinten, hogy a könnyem ömlött. Aztán Debrecen közelében elöntött az "aligváromhogyfussak"-érzés. Kicsit ugrok az időben, mert ez azért egy versenybeszámoló: A bemelegítés az aerobicos lánykákkal nagyon jól jött, mert annyira fáztam, hogy bármilyen melegítésnek hasznát tudtam venni. És röhögtem tovább, mert a velünk érkezett fiatalember óriási beleéléssel ugrált-vonaglott a csajokkal együtt. Aztán besorakoztunk a rajthoz szorosan összesimulva, mint a birkák. 10 perc késéssel indultunk, ezalatt kiköpködtem pár arcomba csapott lófarkat és felmelegedtem a heringpartis közelségben. Aztán elindultunk. Induláskor rögtön kitörtem és kezdtem törni a helyem a sorban. Ha ilyenkor nem teszem, később már nagyon nehéz behozni azt az időt. Ráadásul szörnyen idegesít, mikor nálam sokkal lassabbak komplett elfoglalják az utat keresztben. Úgyhogy nyomulok. Hamarosan gyanússá vált, hogy túl gyorsan megyek. Aztán meg is bizonyosodtam róla. Tudtam, hogy a 4 és fél perces kilométerekkel nem sokáig bírom, de egyszerűen tényleg őrülten ki voltam éhezve a futásra, csak engedtem a testemnek, hogy menjen, ahogy akar. És közben rettegtem, hogy kifulladok, besavasodom és vége. Szerencsére ez nem történt meg. A pulzusomra nem is néztem, nem érdekelt. Ezzel szemben folyamatosan az órát figyeltem, számoltam, kombináltam, kicsit azért vacak érzés, valamit elvesz az önfeledtségből. Viszont pontosan tudom, hogy hol tartok. És ez szuper. Körről körre lassultam, az első köröm még 24:22 alatt zajlott, amit a végére sikerült egészen 25:53-ig feltornázni.

Az elején a fejemben az villogott: ha az első kör megvan 25 percen belül, akkor az nagyon jó. Második: Tartani kellene az iramot és remek lenne. Ha a fele megvan 50 percen belül, akkor még ha brutálisan lelassulok is és egy teljes órásra sikerül a vége, még akkor sem óriási szégyen az eredmény. Kitartás! Harmadik: Jajj, nagyon-nagyon szenvedek. De minden egyes kilométer, ahol tartottam magamat és az öt perces kilométereimen belül maradtam, közelebb visz egy perccel... Néha kicsit múlt, hogy ki ne essek a ritmusból, olyankor próbáltam gyorsítani. Először azt hittem, felesleges, mert nem fogom tudni megtartani, de aztán rájöttem, hogy csak a lendület kell. Aztán már elővettem a trükköket. Nagyon bevált a követés: révülten bámulni valaki lábát és menni utána. Aztán vízes helyen mindig vettem el egy pohárkával, ittam, ha láttam szőlőcukrot azt is vettem és sétáltam pár métert, miközben megittam. Tudom, hogy nagyon sokat számít, ha ennyit megengedek magamnak, sokkal többet behozok vele, mint amennyit veszítek a sétával. Az utolsó körben már abszolút csak túlélésre játszottam és számolgattam, hogy most annyira jól állok, hogy 40 és 44 közt lesz az időm, rajtam áll. És mégsem akart már vinni a lábam. És aztán már visszaszámlálás következett...3.5km...2.5km...1km...mindjárt...mindjárt...utolsó frissítés: nem frissítek, mert már csak 3-400m van hátra, nincs idő. GYerünk... vidámparkos rész a stadion előtt: lekörözöttek totyognak előttem és nem lehet haladni, mert nem adnak utat, vááááááááá! És akkor beértem a stadionba és megláttam: az egyik srác, aki velünk érkezett előttem 20 méterrel kényelmesen kocog, a cél kevesebb, mint 100 méter. És akkor hirtelen feléledtem és sprintbe kezdtem. Elsuhantam mellette és be a célba... aztán lepottyantam a popómra és próbáltam csak lélegezni ott, a földön. Nem nagyon ment, pokoli rosszul lettem egy percre. Persze megint rossz helyen futottam be a célba, de már megszoktam, őket sem zavarja, szóval semmi gond... aztán kellett 30 másodperc, hogy az órát leállítsam. Vagy több, csoda tudja, egyszerűen megfeledkeztem róla. Mi egyéb? Szegény csapattársam, aki azért kocogott olyan kényelmesen, mert látta, hogy még messze vagyok, így frissítésnél megállt és teletömte a zsebét csokival nekünk. Beért a célba, adott egy csokit és fojtogatott egy kicsit kényelmesen. Nem tudott sprintelni mikor meglátta, hogy jövök, mert tele volt a zsebe csokival...ez olyan aranyos dolog, nem? Hálátlan voltam teljesen... aztán jött egy srác, aki lényegében megköszönte, hogy az iramfutója voltam. Ez jól esett.
Aztán az is jól esett, hogy a 88. lettem abszolútban (fiúk-lányok), a 6. a nők között és a 2. a kategóriámban (31-40, borzasztó!). Aztán mindnyájan bepottyantunk az Aqua Worldbe és nagyon jó lett nekünk...miután  kiolvadtunk. And that's it.