Mindennapi??? Betevő Edzéseim: 09.07 BUDAPEST MARATON

2012. október 7., vasárnap

09.07 BUDAPEST MARATON

Hát ezen is túlestem. Durva volt, brutális, kicsit csalódás is, másrészt viszont élmény és szép munka.
Először is a kifogások:

- Nagyon nem kellett volna magamra szedni azt a jópár kilót, nem hiányzott út közben.
- Nem kellett volna az utolsó két hetet szinte teljesen átpihenni
- Szar a cipőm, sokáig a legfőbb bajom az volt, hogy őrületesen fáj az egész talpam.
- Út közben megfájdult a fenekem, a csípőízület is kényes volt.
- 25km környékén a szívem kezdett fájni. Nem volt jó.

Jó tempóban indítottam a versenyt, érdekes módon azonban 15 km környékén kipurcantam, onnantól nekem nem kellett félni a maratoni faltól, mert minden egyes megtett méter szenvedés volt. Pedig ott még jócskán bírnom kellett volna, kicsit lassabban futottam, mint a félmaratoni tempóm, szóval 21-ig szó nélkül ki kellett volna húznom. Átelemezve a dolgot, elsősorban a talpam fájt piszkosul, aztán kicsit a csípőm és mivel épp utolért a 3:30-as különítmény, így a tömeg folyamatosan tempóváltoztatásra kényszerített, ebbe pedig nagyon hamar irtózatosan bele lehet fáradni. Így 15-től megkezdődött a lemaradásom, ekkor döntöttem el, hogy vannak helyzetek, mikor az ember akkor teszi a legnagyobb jót magával, ha el tud engedni egy ábrándot. Hát én azt tettem, egy darabig még bánatosan bámultam a rakparton a távolodó fehér lufi után, aztán szem elől tévesztettem. Ezután már túlélésre játszottam, próbáltam levenni úgy a tempót, hogy élvezhető legyen, mondanom sem kell, hogy nem sok sikerrel. Azt hittem, hogy pokoli lassan haladok, de menet közben kiderült, hogy nem. Stoppert ugyanis persze elfelejtettem vinni magammal. Megint. Egy idő után már minden frissítésnél megálltam, sétáltam kicsit, ittam egy pohár vízet, némi izotópos csodát és ahol volt, egy marék szőlőcukrot is az arcomba gyömöszöltem. A pesti rakparton már tudtam, hogy túlélem, akkor kezdett fájni a szívem. Egy darabig gyanús volt, hogy mi lesz, aztán persze nem lett semmi, a kondim kiválónak bizonyult, az utolsó kilométerig gond nélkül kitartottam, csak a harci sérülések fájtak. A célban még egy laza sprintre is tellett tőlem, aztán megálltam és csak remegett a lábam, órákig görcsökkel kínlódtam és még most, este itthon sem tökéletes teljesen, de ezt már egyáltalán nem bánom. Túlestem a tűzkeresztségen, legközelebb csak jobb lehet.