04.03 ki a hegyre!!!

Annyira sok hegyi verseny áll előttem és annyira edzetlen vagyok ebből a szempontból, hogy úgy gondoltam, itt az ideje menni a természetbe ki. Indulás előtt vettem észre, hogy a munkahelyi szekrényben maradt az óra...anélkül a futóvera félkarú óriás...negyedember...vagymi. Először arra gondoltam, így nem is megyek. Aztán arra, hogy oké, megyek, de akkor legalább fix helyre, hogy tudjam, hogy mennyi. Ennél maradtam. Még így is idegesített, ugyanakkor felszabadító élmény is volt. Többé nem ismétlem meg. :P

Bár a facen is ez van, de ha csak ez van! Futóvera bevetésen :D

A jól ismert hegyi útvonalon mentem, de valahogy nagyon furcsán indult az egész. Nem tudom teljesen, hogy én voltam az ok, az l-karnitin, vagy a hozzáállásom változott meg, mindenesetre valami nagyon adta az ívet. Jött az első, brutális emelkedő, én meg csak szép csendesen zenélgetve ügettem felfelé rajta, már majdnem fent voltam, amikor egyáltalán feltünt, hogy nem sétáltam bele. Aztán egy megtorpanás héricseket fotózni, majd tovább. A következő dombot, a magányos fát is megettem...ez már komolyan megdöbbentett, nem tudom, hogy volt-e már ilyen...hármaskereszt hegy, 600 méteres meredek part...egyben fel. Itt megálltam, mert ezt tűztem ki fordulónak, ennyi idő jutott mára. Fotóztam, mert a panoráma varázslatos és indultam vissza. Hazafelémenet is csak akkor álltam meg, amikor a harmadik botlásomnál sikeresen hasra estem. Kiderült, hogy a sportos nő is nő azért valahol. Repülés közben ennyi villant be: -Az új gatyám!!! - és már tompítottam is az esést csípővel és kivágtam magam elé a tenyerem. A gatya megúszta egyben, a tenyerem nem. Elég szépen leszedtem róla a borítást itt-ott. És mégis, annyira gyönyörű volt ez a kis idő odafent. Minden harsogóan friss és zöld, sárgállik a hérics, az aranyeső, a kökénybokrok már vedlik le a menyasszonyi fehért, de még mindig elragadó a látvány. Kék virágok, lila virágok, fácánkiáltások a dombok felett...mámorítóan illatozik minden...fantasztikus. És nekem akkora bónusz volt, hogy egyben kifutottam...még soha eddig, a legjobb formámban sem...hihetetlen... és annyi változott a mentalitásban, hogy eddig ha dombot láttam, mentem neki, mint a bolond, nekifutottam és le akartam győzni mindet...most meg csak szép csendesen, nyugodtan felkocogtam, nagyokat elmélkedve, relaxálósan... Ez volt eddig talán a legszebb futásom az évben. 14 hegyi kilométer.