Úgy futottunk, mint a nyúl a fadöntögetős, rohamokban támadó, gonoszdi szélben. Jött szemből, oldalról, mindenhogyan, csak úgy nagyon ritkán, hogy nekünk segítsen.
Ennek ellenére nem adtuk fel, habár bennem az tartotta a lelket, ahogy a Robi mindig újabb mesét talált ki, hogy már csak meddig kell eljutnunk, ahol már nem lesz szél és esni se fog, ne izguljak...hát nem nagyon esett, inkább csak fújt, de a gyermeki énem bitang kíváncsi volt, milyen mesével áll még elő, így nevettem és folytattam... egészen 34 kilométeren át, egyre fokozódó tempóban. 30 körül egyenesen a Nirvanaba repültem, félig csukott szemmel, mosolyra húzott szájjal szeltem a távolságot, már nem számított...szeretem ezt nagyon... 3:17 perc menetidő és bár tudom, hogy talán hiba volt, hogy verseny előtt ilyen röviddel talán már nem kéne, de a lelkem szerette...szükségem volt erre a futásra! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése