2013. október 17., csütörtök

10.13 BUDAPEST MARATON

Álltam a sorban és éreztem izmaimban az izgatott örömöt, hogy hamarosan futunk végre. Körülöttem mindenféle nyelveken karattyoltak, fejem felett piros szívecskék lebegtek (Flóra lufik :P), az ég kéklett és varázsütésre még a nap is kisütött.
Vihar után, verseny előtt - a maratoni teknőc-különítmény
Minden arra készült, hogy a futásünnepünk valóban ünnep lehessen.
Mögöttem volt már egy maraton tavalyról, ami felemás érzéseket hagyott bennem: fájdalom, szenvedés az öröm mellett, izomgörcsök, csalódás... most tudtam, hogy a formám nem az igazi, így elhatároztam, hogy az örömre koncentrálok. Négy óra körüli időt céloztam be, készen arra, hogy ha nem megy, ezt is elengedjem.
És elindultunk. A lábam könnyedén vitt előre, arra kellett koncentrálnom: lassíts-lassíts, sok lesz! -de nem lett sok és örömmel nézelődtem. Figyeltem a többi futót, a surkolókat, az épületeket, mindent, amiről máskor csak halvány impresszióim maradtak. Imádtam a nyuszi jelmezes párost, fenekükön a huncutul ugráló bojttal, a spártai különítményt, az operánál az énekkart figyeltem és a teraszon a fúvósokat, hallgattam a körülöttem kialakuló társalgást, aztán már a rakparton kóvályogtunk csodáltam az őszi színekbe borult Gellért-hegyet, már Budán láttam Kokót és a tolószékes lányt, Lillát, akivel fut, Monspart Sacit szurkolni, a neki kiabálókat -Szevasz Saci, hogy vagy Saci?-, a sirályokat egy mólón,  figyeltem az elvonuló kilométereket, meg akartam nézni, hogy most meddig vagyok képes élvezni, mert a múlt évben már 15 kilométertől csak a kín volt, a folyamatos küzdelem a folytatásért. Most 21-nél még vígan szaporáztam. Valahogy nem maradt egy éles élményként a fejemben a Budai-oldal, inkább csak homályos maszatként kísért. 21 kilométerig 5:10-körüli átlagot futottam, míg onnantól 5:30-40, még egy, vagy két hatos is becsúszott. Onnantól folyton a 23-24 kilométert vártam, mert a fordító előtt láttam, hogy ott lesz frissítőhely és már tényleg rászorultam. Azért a küzdelem most sem maradt el, 28-29 környékén borzasztóan szenvedtem azzal, hogy mennék, de nem haladok. Kiborított. Szerencsére ekkor következett a Margit sziget előtti szakasz, ahol Zsófi mérföldekre jól hallhatóan üvöltötte a nevemet. Mindenki bámult, hogy kinek ordítanak ilyen veszettül és ekkor megtáltosodtam és már a hídon voltam és aztán a sziget, frissítőhely, jajj, de jó!! és aztán a futás a "vörös szőnyegen", vezetőszáron, na az igazi jutalom, langyos masszázs a sajgó térdeknek, csípőnek. És persze gyönyörű-gyönyörű, a sárga-barna-rozsdavörös fák, a méltóságteljesen hömpölygő Duna. És közben a fejemben a kicsi hangocska - még 10 kilométer, hat percesével 60 perc, plusz a 200 méter legyen két perc és öt perc bitonsági idő, az annyi, mint 67 perc, ha most 2:53 lesz az órán, jó vagyok -, mint valami végtelenítetten fecsegő gps, egyre nyomta az adást.
Zsófi-fotó a sziget után
Közben leértünk a szigetről, Zsófi megint rákezdett, ettől szörnyen nevetnem kellett, mosolyogva tettem meg a következő párszáz métert, már csak nyolc kilométer maradt -8*6+2+5=55- és még mindig jól bírtam és időn belül. A frissítőpontoknál mindig nyugodtan sétálva fogyasztottam egy pohár vízet, vagy izotóniást (kéket, a természetesség jegyében, ofkorsz! Tudtátok, hogy erdei szamócás? :D) és ahol volt, banánt is mindig ettem. Erre nem sajnáltam az időt, tudom, hogy megtérül, viszont máshol nem sétáltam bele, nem csaltam. Közeledtünk, valahol negyven körül aztán hallottam, hogy csöndeskén szólongatnak. Manóka volt és a transzparense, futott mellettünk és lobogtatta és annyira borzasztóan örültem Neki és nevettem a táblán és örültem, hogy nekem is van ilyen. És akkor hátramaradt, de már csak másfél keserves (keserves?örömteli?) kilométer várt ránk, már hallottam, ahogy a rettenetes hangú konferanszié sorolja a befutók neveit és még egy utolsót rákapcsoltam és még bőven volt miből, az utolsó kilométeremet ismét kevesebb, mint öt perc alatt teljesítettem és a legvégén még egy nagy hajrá és mielőtt a célegyenesre kanyarodtam, ismét láttam Manókát, ahogy lobogtat és hajrázik és ezer másik hangból is kihallottam az övét, nevettem az örömtől, hogy látom, hogy mindjárt vége, hogy megvan - és egy utolsó lendülettel befutottam a célba.

Megálltam és ekkor megéreztem, hogy borzasztóan fáj az oldalam, ahol a kartok kidörzsölt. Addig a pillanatig észre sem vettem. A verseny folyamán akadt néhány pityergős pillanatom, háromszor-négyszer el akart szakadni a cérna. Aztán még nem említettem, hogy a Garminom megbízhatóan és végig félremért, így tök jól telt azzal az idő, hogy kijelzett egy kilométert és onnantól azt vártam, hogy valóságosan is eljöjjön és azt néztem, mennyi a különbség. A végére összejött 900 méternyi eltérés. És több hétnyi élményanyag. A többi már csak hab a tortán, piknik a fűben Manókával, akivel nagy öröm volt végre az élő találkozás, habár meglehetősen természetes érzés, nem hatott idegennek, mi már ismerjük egymást egy ideje.

Imádtam a csíííís táblácskát, itthon is előkelő helyet foglal el. Együtt nézelődtünk még pár órácskát, láttunk sok viccest, mókást, meghatót, jelmezes spártait, indiánt, grófot, nyuszit, lidércet, kürtőskalácsokat, gyerkőccel befutó apukákat, gyerkőcöt kézen vezetve, karon tartva, mezítlábas, bazi pocakos férfit nemzetiszín szalaggal, rockymód megkötve azt a homlokán.

A fehér kis fickó ott a pályán egy lidérc. Macska ül a hátán, bár ez nem látszik. :)
Idős bácsik kétrét görnyedve igyekeztek a cél felé, hogy meghallják a megváltó szavakat: XY, maratoni futóóó! És a végén a kopasz lány, aki sírva ért a célba, ahol hujjogató társaság várta ölelő karokkal. Érdekelne az ő története is, így is majdnem elpityeredtünk mi is rajta. És ez volt az. Ennyi volt. De élmény volt, öröm volt és nem adnám semmiért, pláne nem egy jobb befutó-időért.
verseny után, Manókával, aki kicsi, cuki és a legjobb fej :)
Érmes teknőcök
Tavalyhoz képest 8 percet rontottam, abból hetet az első 21 kilométeren, egyetlen egyet a verseny második felében. Tavaly fájtam, görcsöltem, rosszul voltam a célban, most boldog, elégedett és közepesen fáradt. Kit érdekel az idő? És kit érdekel, hogy kétezredik, vagy kétezer-ötszázadik leszel?
Az egyetlen bánatom, hogy az összes képen förtelmesen festek...majd legközelebb leszálkásítok előtte és figyelek a make-upra ;) :P

4 megjegyzés:

  1. Még egy óriási gratula, nagyon jó volt olvasni!

    VálaszTörlés
  2. Annyira cukin leírtad!! :)) Nagyon jó stílusban írsz! Örülök, hogy ennyire jó élmény volt ez most neked, ez a legfontosabb!
    A többi meg csak: <3<3<3 awwwwwww :))))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Isteni volt, ez a második sokkal jobban megviselt.

      Törlés