2017. május 23., kedd

2017.05.19-21 Ultrabalaton egyéniben

Mivel felkészülésképpen beszámolókat olvasgattam heteken át, ezért tudom, így kell kezdeni: Ha nem vagy rá kíváncsi, ugorj egyből az Ultrabalatonos részhez, de én fontosnak érzem, hogy elmondjam, miért és hogyan kerültem szombat hajnali öt órakor a karámban tülekedő népek közé, rajtra várva.
Ja és pont mivel felkészülésként beszámolókat olvasgattam, ezért írok. Mert hátha valaki örül még majd neki, amikor felkészül az elsőre. Nekem sokat adtak technikailag is, mentálisan még inkább.




Két évvel ezelőtt, amikor nyolc fős kis csapatunkkal először vettük birtokba a Tavat, még tátott szájú, ájult tisztelettel néztem fel az egyéniekre, biztosan tudva, hogy egytől egyig hősök. És ahogy a mostanában lépten-nyomon idézett Simonyi Balázs mondta: "az emberek szeretnek szenvedőket nézni félelemmel és részvéttel. Ez maga a dráma. " Hát én imádtam ezt a drámát. De nem gondoltam, hogy ugyanaz az állatfaj, mint én lennék... aztán amikor a kör végén beálltunk a sorba a célfotóért, beérkezett egy egyéni lány, aki egyáltalán nem hasonlított az út szélén zombiként tántorgókra, sem pedig a szélvészgyors bajnokokra...egyszerűen emberi volt, olyan, mint te, vagy én... ezen a ponton hajtott ki a vágy bennem. Hogy én is...ha ő tudja, én miért ne??? Kádár Kittinek hívják, abban az évben ő negyedik lett.

Nem egykönnyen adta magát a dolog. A következő évben beneveztem egyéniben, aztán nem készültem fel egyáltalán és még a bokám is kiment nem sokkal előtte, így hagytam a dolgot. Aztán idén újra piszkálni kezdett. Végülis neveztem, majd újra csak nem kezdtem időben edzeni. Végül március elején kapcsoltam, egy hónap alatt 400 kilométert toltam le, majd a következőben 465-t. Csak a kajára nem figyeltem, fel is szedtem 4-5 kilót...öreg hiba. Május elejére pedig újra belustultam, bár ez talán már nem is jött olyan rosszul, jól rápihentem. Kevés-kevés, tudom. A szívem vitt végig, nem a felkészültségem.
Így készülök én a 220 k-ra. Egy jó sminkkel, mi mással? :D :D

Így tehát most ott álltam beszarva a rajtzónában. A tesztórám máris folyton demómódba állt, ha kellett, ha nem (persze sose kellett), lehet nem az ő hibája, nem volt időm megnézni a hogyan videókat, anélkül meg nem vizsgáztam perfektre belőle. Szóval még odarohantam a sátorhoz a taghoz, akitől kaptam, hogy csináljon vele valamit. Csinált. Rádió bekapcs, és már indultunk is. Egyébként a Petőfi végig szólt halkan a fülembe.

Az első szakaszt az ismétlők rutinjával tettem meg, két éve én voltam a kezdő játékos. Könnyen mentek a kilométerek, kicsit túl könnyen is, gyorsabban mentem a tervezettnél, de egyszerűen jól esett. Húsz környékén egy elcsúszott zokni torpantott meg...gyors igazítás, megállapítottam, hogy ég a gyomrom...szerencsére egyik sem tartós, mehettem tovább...habár az utóbbi később még több problémát szült. Félmaraton tájékán találkoztam először Petivel, aki kocsival igyekezett elém a megbeszélt pontokra. Nem kértem semmit, minden rendben, gyorsan tovább. Hamarosan hívott Gábor és Alexa, ők még nem rajtoltak, majd csak 11:35-kor. Örültem, hogy hallom a hangjukat.

Az első maratonom egészen könnyedén megszületett, kb négy órán belül. Ott, Balatonfüreden Peti szerzett nekem egy naptejes lányt, így nem égtem szénné. Köszi naptejes lány, köszi Peti!

Aztán ahogy ráközelítettem a dombosabb részekre, nőtt a szint és nőtt a hőség, úgy hagyott alább az elán. Aszófő, Pécsely, Vászoly, Dörgicse belassítottak, itt kellett kicsit partot mászni. Szereztem egy fél literes flakont, minden ponton feltöltettem vízzel, anélkül egy lépést sem tettem estig. És még így is szerencsénk volt. Olyan sokan szidták a szelet, pedig anélkül sokkal nehezebben bírtuk volna a meleget. Így egészen rendben volt. Azért megörültem a frissítőponton a citromszeleteknek, nem kicsit.

Szintén a dombok kezdetén éreztem először azt, hogy nem elég az óránkénti gél, víz, néha izó, sótabi...próbáltam hozzáeszegetni barackbefőttet, mert kívántam és mert úgy éreztem, gyengülök. Egy darabig működött is. Megbeszéltem magamban, hogy nem szivatom a testem potyára, nem futok emelkedőt. Inkább csodáltam őket! Gyönyörű tájakon haladtunk. Mindig is odavoltam a szőlődombokért.

50 tájékán az órát töltőre nyomtam, mire elúszott a komplett addig felvett track...na, ez volt az első, igen komoly holtpont...mentálisan odavágott, kilométereken át nagyon rossz hangulatban haladtam. Szidtam azt a szart (továbbra sem vagyok meggyőződve róla, hogy az ő hibája volt és nem az enyém), de végre megtanultam kikapcsolni a folyton újra induló demó módot (amit már kikapcsolt a szálláson Ádám és reggel a tesztelős fickó), senki nem mondhatja, hogy nem fejlődök.

Közben azt találtam ki, hogy ha már így alakultak a dolgok, akkor elnézegetem a pulzusomat, próbálom lent tartani. Kőkorszaki vagyok, tudom, de én csak úgy érzésre szoktam futni, na jó, oké, telefonon Endomondo, zene, de semmi hightech kütyü. Ezzel is eljátszottam pár órát legalább, mire észrevettem, túlhaladtam az eddigi leghosszabb futásomon, a 73 kilométeren. És éreztem, hogy bár fáradt vagyok, ez fáj, az fáj, de minden rendben. Mentem tovább. Közben időnként felhívott Gábor, kérdezte hogy vagyok, mi újság,hírt adott a hazai csapatról. A pontokon Peti mondta, hogy hívják, írnak neki, kérdezik hogy vagyok. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindenkit érdekel, feldobott.

Hogy mit találtam az egész helyzetben úgy igazán nehéznek? Nem a fájdalmat. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy azon az idézeten tűnődjek, amit a megnyitón hallottam:
"A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés döntés kérdése." /Murakami Haruki/
Ez nálam tök jól működött. Fájt, hogyne fájt volna. Előbb a csípőm sajgott, majd lemászott a combjaimra. Egyik ponton Peti hozzáért a vállamhoz, mire feljajdultam. A talpam is rákezdett. Viszont nem szenvedtem. Megbeszéltem magammal, hogy fáj, de az nem baj, attól menni kell. Peti mindenkinek azt mondta a telefonba, hogy nagyon jól vagyok. Kérdeztem tőle, hogy mért mond ilyet. Azt mondta azért, mert ő úgy látja. Ebben maradtunk. Később másoktól is azt hallottam vissza, hogy végig milyen mosolyogva, jókedvűen futottam/sétálgattam. Belül ezt azért egy kicsit másképpen éltem meg. Sőt, az egész történetet eléggé befelé éltem meg, olyan az a nap most, mint egy álom. Nagyon sok minden ki is esett. Egy kísérőtől jégdarabot kaptam az út mentén. Hosszan hűtöttem a végtagjaim, a halántékom...piszkosul jól esett. Út közben rengetegen bíztattak, szurkoltak nekem. Király vagy, hajrá, mondták.A jövő szurkolóinak mondom, nagyon sokat jelenthet, csináljátok.
Szóval ami számomra a legnehezebb lett ebben a történetben:
Ahogy fáradtam, úgy lassultam. Egyszerűen mintha nem haladtam volna sehova. Ezt a monoton, lassú haladást nagyon nehéz megélni. Ebből rángatott ki ideig-óráig a Varga pincészet, majd a 100 kilométeres tulipán. Itt ültem le először, lefotóztattam magam Petivel, majd indultam tovább.
A nagy terv, amit valamelyik teljesítői blogból szedtem az volt, hogy 12 óra alatt 100km-t haladjak, aztán csak becsorgok már valahogy 20 óra alatt a maradék 120-on. Az elejét sikerült túlteljesíteni, délután ötig 105-107 km ment le. Asszem.Szóval az első része már jól megy, 100 felett kellene még fejlődnöm.

Közben a hazai csapat is elérte lassan a dombos részeket, Gábor hívott, mesélte, hogy mindjárt indul, jó a buli, majd hamarosan a barátnőm is érdeklődött nálam. Szurkoltam értük, jaj, csak ők is úgy szeressék a kört, mint én elsőre, legyen nagy élmény...
Valamelyik ponton olyan olívát ettem, amibe a szél egy csomó port fújt...legalább két kilométert köhécseltem tőle, nem a kedvenc emlékem.
Gyenesdiáson cipőt és zoknit cseréltem, mert éreztem, hogy kezd hólyagosodni a talpam. Felvettem a széldzsekim is a rövidnadrág-póló felé, felvettem a fejlámpát, mert nem tudtam, hogy  átérek-e még világosban a következő pontra. Többé nem látszott a hátamon az "Egyedül futom körbe", így is bíztattak, de már nem olyan sokan, Közben nem is esett le, hogy az egyik ózdi csapat elmellőzött még kora délután valamikor, pedig beszéltem a futójukkal. Nagyon rendes volt, felajánlotta, hogy kísér ha akarom. Nem akartam. Egyedül akartam lenni.

127-nél, Keszthelyen spagettit ettem és Peti megmasszírozta a lábam. Ülve. Legalább öt percet ültem és ettem, lehet, hogy tízet is. A spagettinek viszont kb a negyedét sikerült megenni. Aztán nagyon nehezen indultam. Itt még éppen hogy alkonyodott.

Ezután már nagyon gyorsan sötét lett.Nem emlékszem, egyszerűen tényleg nem emlékszem ezekre az órákra. Ismerős arcokkal előzgettük egymást, pár szót váltottunk csak, már ismertem őket a hátukról. Komolyan mondom, előlről nem biztos, hogy felismerném őket. Hátulról simán. Forest és Péter, a biciklise az egyik olyan páros, akikkel  reggel óta szinte teljesen együtt haladtunk. Most már tudom, hogy így hívják őket. Örültem, mikor újra és újra rájuk találtam a sötétben.
Azt hittem, az éjszaka mentálisan jobban megvisel majd, de nem zavart. Addig is inkább befelé figyeltem, így nem zavart a beszűkült látótávolság.

A gyomrom egyre inkább szerencsétlenkedett, túl sok lett a sav. A combjaim piszkosul fájtak, egyre többet belemeneteltem, de azért igyekeztem futni. Nagyon zavart, hogy többé már nem voltam képes többre óránkénti 7 és fél kilométernél. Az órám kiborított, lefagyott órákra, aztán vacakul mért, finoman szólva is nem lett a barátom. Aztán egyszer csak otthagytam Petinél, semmi, de semmi értelme nem volt, hogy velem van.

Közben az egész nap közepesen erős szél egyre erősebbé vált...pedig eddig sem sok kilométerjelző tulipán maradt egyenesen az út mellett...aztán hirtelen az egyik ponton megeredt az eső. Lenyúltam Peti baseball-sapkáját és gyorsan indultam tovább. És akkor mintha dézsából öntenék...a széldzsekim próbálkozás nélkül feladta a harcot, bőrig áztam egy pillanat alatt. Próbáltam beállni egy tető alá, de ha nem mozogtam, sokkal jobban fáztam, úgyhogy indultam is tovább.
Órákig tartott, pontosan nem tudom meddig. Nem tudtam megállni, mert ha megálltam, fáztam. El tudom képzelni, hogy sokan itt estek szét és feladták. Én meg próbáltam tartani magamban a lelket, hogy ez is csak olyan, mint egy Spartan Race, nem téma, majd elmúlik, eláll az eső, megszáradok, jó lesz. Peti a ponton kérdezte, akarok-e átöltözni, de mondtam, hogy tök felesleges, nincs vízálló cuccom, úgyis újra megázok, bírom még amíg eláll.
Az egyik ponton Peti szólt, hogy az a srác aki a kezét mossa, most adta fel. Nem akartam elhinni.
Nehézkessé vált a frissítés, a poharakat teletöltve is elvitte a szél, a frissítős tányérok megteltek esővízzel.
A parton a hullámok majdnem az útig csaptak, a szél ide-oda rángatott és olyan erővel vágta az esőcseppeket az arcomba, hogy fájtak az ütések, mint a kis üvegszilánkok. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább. A ponton bepattantam Peti mögé a kocsiba, hogy MOST adj száraz ruhát, de azonnal, mert nem bírom tovább. Nagyon fáztam és elegem lett,

Adott. Csak a kompressziós szárat hagytam magamon, minden mást átvettem. Itt már teljesen félremosódtak a társadalmi belémnevelődések, egyáltalán nem izgatott, hogy ki lát meg melltartó nékül az ablakon át, vagy hogy még vegyek magamra bugyit. Öltöztem, amilyen gyorsan és praktikusan csak tudtam. Így is sokáig tartott, de életmentéssel ért fel. Láttam, hogy a hasam, oldalam, mellem alatti rész tiszta seb, kidörzsölt a ruha mindenfelé. Viszont pont mire indultam volna, elállt az eső, így már nem nyúltam le Peti nagy, órmótlan esőkabátját. Innentől helyreállt a komfortérzetem, megint tudtam örülni.
Hajnalban Földváron. Szép éppen nem voltam, de legalább jó ronda. Viszont meleg, száraz ruhában, talpon.
Öltözés közben folyamatosan csörgött a telefonom, sőt már előtte is, az esőben, de sejtettem, hogy Gábor az. Én pedig éppen nagyon szenvedtem, nem akartam felvenni, nem akartam panaszkodni, azt pedig nem tudtam volna mondani, hogy minden rendben, mert nagyon nem volt rendben. Öltözködés közben a csomagtartóban csörgött, úgyhogy nem is tudtam felvenni. Így hát derült égből villámcsapásként ért, hogy a világossal Gábor is megérkezett hozzánk. Rájött, hogy nem érnének utól a csapattal a befutóra, így stoppal utánunk jött Balatonföldvárra. Szó szerint stoppal, miután szétdobta a hátralévő távját a csapattársai között. Borzasztóan meghatott és jól esett és alig hittem a szememnek. És futott is velem, nagyon sokat segített ezen az utolsó 30 kilométeren. És fel is bosszantott párszor, jól felpiszkált, mert azt akarta, hogy még fussak, helyezésekért harcoljak, mikor engem ez nem érdekelt, mert nem ezért mentem és kivoltam ...de jó volt, hogy ott volt, próbáltam erős lenni, amennyire tudtam. Korábban Peti is próbált a helyezésekkel zríkálni, de ez most tényleg teljesen hidegen hagyott, én csak magammal versenyeztem ezen a hétvégén.

 Ezen a szinten egyébként már az fájt a legjobban, amikor lépésből futásba kellett váltani. Az első ellendülés a pokol. Menni jó, futni jó, vagy legalábbis nem túl rossz, de a kettő közti váltás nagyon nehezen ment.
A gyomrom is teljesen fellázadt, elől a bal lábszáram nagyon fájt.Akkor már majdnem száz méterenként kérdeztem, hogy mennyi van még...de az utolsó három kilométert lefutottam...nem gyorsan, nem elegánsan, de bedöcögtem a célba, ahol azt kérdezték, hogy lehetek ilyen fitt...Menet közben a reálisnak tűnő 28 órás tervet el kellett engednem, de bánta a fene, mert végre bent voltam, 28:18:22 alatt, egy olyan szalaggal a kezemben, aminek az egyik oldalán az én nevem szerepelt, a másikon egy Péter nevű illetőé...hát látszik a videón a meglepetésem...de boldog voltam, a két kísérőm mellettem és utánam 14 perccel bedübörgött Gábor csapata, a barátaim...és elhalmoztak ölelésekkel, puszikkal, szeretettel és örömmel. Én meg hálám jeléül majdnem az ölükbe hánytam. Aztán velük is lecélfotózkodtam és végre-végre elfekhettem a földön...
Meghatottak a dm-kamionos lányok. A druszám, Veronika kisminkelt még péntek délután, akkor ismerkedtünk meg velük. Most pedig odajöttek gratulálni, elmondani, hogy szurkoltak nagyon, gondoltak rám.
És csak csipogott és csipogott a telefonom, sokan szurkoltak nekem, nem is gondoltam. Tudták, hogy beértem, mert figyelték az élő közvetítést. Ez eszembe sem jutott amikor neveztem és most mégis annyira örültem neki.


Még csak egy nap telt el...de már tisztul a kép. Épülök, gyógyulok, higgadok. És tervezem, hogy legközelebb mit lehetne másképpen, jobban csinálni. 26 induló nőből 11 ért be, ebből az ötödik lettem. De ami ennél sokkal fontosabb: azt adta nekem ez az utazás, amit vártam, talán egy kicsit többet is. Nem csalódtam, nem bántam meg és egy percig sem gondoltam a feladásra. "Nem biztos, hogy jobb lettem, de több."

2 megjegyzés:

  1. Jaj Veroca én téged annyira szeretlek <3 :))
    továbbra is elképesztő vagy!!! hihetetlen utat jársz be és még mindig motiválsz engem.. és egyre több embert, ebben biztos vagyok :)

    köszönöm, hogy olvashattam :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága barátnőm, te is már csak nyomokban emlékeztetsz arra a csendes, szöszke lánykára, aki "Benned van a csí Veroca"-táblával ugrált a Spar maratonon. :) Örülök, ha adhattam, mert már nagyon sokat kaptam tőled. <3 :)

      Törlés