Épphogy túljutottam egy elátkozott munkahelyi napon zsongó fejjel, szétdúlt idegrendszerrel, indultunk terepfutni, Peti, Gábor és én. Jó kis kört mentünk: Szilvásvárad-Katonasírok-Őrkő-Tarkő-Istállóskő-Szalajka-Szilvásvárad. Felért egy hibernálással.
A váratlan áprilisi havazások óta nem jártam ott és noha láttam képen, valójában elképzelni sem tudtam a pusztítást, amit a természeti katasztrófa okozott. Mi több, meg is feledkeztem róla, azt hittem már helyreállt a dolgok rendje. Vagy inkább csak nem gondolkoztam ezen.
És akkor egyszer csak ott álltam földbe gyökerezett lábakkal és lenyűgözve, ijedten néztem, mire képes az igazi őserő. Sok gyönyörű, hatalmas fa hevert kicsavart gyökérrel az úton, másokat a tomboló vihar derékban tört ketté, vagy egyszerűen csak arrébb dobott. És ahogy a Katonasíroknál megálltunk nézelődni, nem messze tőlünk panaszos recsegéssel kidőlt egy fiatal, szépséges fa.
Egy rövid időre az ütő is megállt bennünk, habár Gáborban csak azért, mert nem vette kamerára a ritka élményt. Azán mentünk tovább, panorámázni, oda-odafülelve, honnan halljuk ismét az előbb hallott recsegést, mikor kell félreugrani egy felénk zuhanó törzs útjából...
Aztán megkaptuk amiért mentünk, csodáltuk a szépséges dombokat többféle szögből, fák, madarak, virágok gyönyörködtettek és mire kihunyt bennem az elcseszett délelőtt keltette utolsó feszültségszikra is, elértük Tarkőt és kifutottunk az ivóvízből. Mert én persze nem vittem. A fiúk meg igen, de kevésnek bizonyult. Na meg alaposan kifutottunk az időből is, fejlámpa híján. Úgyhogy rövidítésképpen Istállóskő felé vettük az irányt, ahol egy jó kis downhillal örvendeztettük meg magunkat. Aztán Spartanos akadálypálya következett az Ősember-barlangnál...mintha óriások dobálóztak volna a fákkal. Amit addig láttunk, semmi nem volt ehhez képest. Nem kis erőfeszítésünkbe került leverekedni magunkat az útig. Kúsztunk, másztunk, limbóztunk, kapaszkodtunk minden lehetséges módon. Majd feltünt, hogy lezárt területre tévedtünk, csak a másik irányból. Miután visszatértünk a járt útra hosszan, szomjasan ittuk a patak vízét (jelentem, élünk, megúsztuk hasmenés nélkül). Nem tudod mi a legfinomabb ital a világon, ha ezt nem kóstoltad kitikkadva, ragadós szájjal. A többi pedig már csak a hab a tortán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése