2014. szeptember 18., csütörtök

09.13 Nomád Baradla Underground Trail

Jó ideje vártam már ezt a versenyt, de valahogy az utóbbi időben egyáltalán nem készültem rá, nem mentem egyetlen hosszút sem és a dombok környékére sem szagoltam. Így estem neki reggel kilenckor a szakadó esőben a 34 kilométeres távnak...
Az elején bitang jól bírtam...
3 kilométernél rámelőzött egy lány, de ő sokkal gyorsabb még most is nálam. Egyszer, ha nagyon ügyes és szorgalmas leszek, majd úgy fogok futni, mint ő. Ezután kényelmesebbre vettem a tempót és jól el is szórakoztam olyan 12 kilométerig, ahol aztán rám tört a fáradtság. Előtte a barlangon kényelmes, nézelődős tempóban haladtam keresztül, próbáltam kiélvezni a csodát. Utána is kitartott még a felfokozott állapot egy darabig, de amikor kifogytam a lelki munícióból, a testem is azt jelezte: elég!
És ketten megelőztek. Aztán még egy. Lelkileg nehezen vettem, de végül sikerült elengednem ezt a dolgot és arra koncentrálnom, hogy végigcsináljam a versenyt. Feldobott és totálisan szétesett szakaszok váltogatták egymást.
Néha  felbukkant egy-egy ismerős, hogy aztán hamarosan eltünjön előttem, vagy mögöttem. Kitágult a tér, szépen belaktam és csak vándoroltam a csendesen szivárgó esőben, vagy alignapsütésben, felhőszakadásban... dombra fel, dombról le, réten át, erdőben...különleges volt a barlang és varázslatos az Aggtelek környéki táj. Imádtam, de mintha sosem akart volna elfogyni a táv... valahol megfájdult  a csípőm, majd a térdeim... egyre jobban, ahogy közeledtem a cél felé, a dombokról lefelé botorkálva egyre hangosabban követelte a kis belső hang, hogy váltsak futásból sántikáló bicegésbe. Nem adtam meg magam, tudtam, hogy nincs sok. És a Salomon szokás szerint fantasztikusan bevált, nagyon ritka alkalom, hogy Ő megcsúszik valamin. Az is többnyire sima, vízes kő. Már nem tudom elképzelni nélküle...
Közeledtem a célhoz, előttem egy srác pár száz méterrel, nem sokkal korábban utolértem, de nem esett jól, engedtem, hogy távolodjon inkább. Erre látom ám, hogy az utolsó dombon, a kereplős emberek mellett áll és nézelődik. Mire vár??! -gondoltam én csodálkozva. Aztán odaértem, mellém szegődött és együtt indultunk a cél felé. Elmondta, hogy jól bírtam, én is viszonoztam a bókot, aztán már Peti és Gaba ordított, hogy gyerünk, így ránéztem, vállat vontam, hogy Nincs mese - és rákapcsoltunk egy végső sprintre. Toltuk, mint a sziámi ikrek és együtt értünk be a célba, de olyan egyforma ütemben, hogy a képen is hajszálra ugyanott tartunk. Aztán jöttek a barátok, ismerősök és elragadott a finis-láz...
De ezt a hangulatot, a vándorlást a halk őszi esőben visszasírom, hiányolom. Volt valami teljesen világtól elrugaszkodott ebben a 3 óra 39 perces küzdelemben... valami olyan, amiért újra és újra oda fogok állni a rajthoz a drogomért, akármennyire fáj is maga a verseny.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése