06.18 térdfájós dombfutós

A térd előbb fájt, mint a domb szakadt, vagy mi...
Szóval délután egyszer csak kézen kellett állnom. Az előszobában, fél négyzetméteren. Kicsi lett a lendület, ahogy mentem volna vissza le, beleakadtam a húzódzkodón fityegő fitnesszalagba, ez elakasztott, végül orbitálisan belecsapódtam a padlóba, hangsúlyozottan bal térddel előre. Megremegett az egész ház. Így most fáj.

És így mentem futni, egyrészint, mert a pár nem az az együttérző típus, azt mondta, vagy összekapom magam és megyek, vagy megy nélkülem futni. Másrészint: bírtam futni és unatkozom otthon.
Így lett 13 kilométerünk a hegyen, lovas útonállókkal, azaz ló útonállókkal összefutva, bocikákkal társalogva, szóval teljesen oké kis buli lett a dologból, nem is éreztem a térdem közben vészesen, habár a lejtőket nem erőltettem... De utána már fájt. Éjszakás vagyok, így ott éreztem, hogy lángolnak a tagjaim, meg mindenféle csudijót... és a kedves kolleginák nem igazán szántak meg, ha csak lehetett, úgy intézték, hogy nekem kelljen állni, ne nekik. Nem gonoszságból. Hanem mert olyan lusták, hogy az valami undorító... bocsi, kissé fáradt és nyűgös vagyok, nincs lelkierőm kedvesnek lenni. Mostanában sokszor.